Sydney-i Napló 2.

Lehet, hogy inkább ezzel kellett volna jönni?

Február 4.

Boldogságom azonban nem tartott sokáig. A szállodában ugyanis gyorsan kiderült, hogy szállásom, az nincs. A négy hónappal korábban lefoglalt és kifizetett szobámat egész egyszerűen törölték, ugyanis több mint 24 órát késtem. Mint kiderült (számomra is csak ekkor), az utazást szervező cég a szállásfoglalás kezdőnapját azonosnak tekintette a repülőút kezdetének időpontjával. A valóságban természetesen az egy nappal korábban volt, a gép késése pedig hozzáadott ehhez még egy napot (legalábbis naptárilag). Gyakorlatilag tehát valamikor akkor kellett volna bejelentkeznem a szállodába, amikor valahol Magyarország felett repültem. Nekem erről fogalmam sem volt, így nem is értesíthettem őket a késésről, ők pedig töröltek. A szabály ugyanis az, hogy ha több mint egy napot késel, egy éjszaka árát megtartják, majd törölnek és a maradék pénzt visszautalják.

Mit lehet ilyenkor tenni? Nem a legkellemesebb érzés a világ másik végében ráébredni, hogy nincs hova ledőlni. Merthogy ebben a pillanatban semmire sem vágytam jobban, mint egy ágyra. Annyi szerencsém azért volt, hogy a szállodának volt egy szabad szobája, de csak két napra és az eredeti ár duplájáért. Nincs más választás, maradok - döntöttem.

Az utazásszervező céget csak másnap tudtam felhívni (az időeltolódás miatt). Elmondtam nekik, hogy igazán nem szép dolog, hogy így kiszúrtak velem. A válasz nagyjából annyi volt, hogy sajnálják, de ők Angliából (vagy ki tudja hol vannak ebben a globalizált világban) nem tudnak mit tenni. Keressek magamnak egy másik szállást és ők majd utólag megtérítik a káromat.

Éjjel nem aludtam valami jól, kellemesen meleg, de nagyon párás a levegő, szinte fullasztó. Persze lehet, hogy csak azért fullaszt mert amúgy is torokgyulladásom van, végigköhögtem az egész repülést. Na ez sem segített...

folyt. köv.

Sydney-i Napló 1.

...avagy a Lincolni Napló különkiadása

Február 2.

Kétségtelen, hogy az Emirates légitársaság gépe igen impozáns látvány kívül-belül. Szélességre és hosszra is úgy tűnik legalább kétszerese a „mezei”, Európában közlekedő fapados repülőknek. Belül két szint, fent a drága helyek, lent az olcsóbbak. Erről a Titanic jut eszembe, ott is hasonló volt az elrendezés. Én persze lent ülök. Éppen a felszállás előtt gondolkodom ezen, amikor az igen csinos, piros ruhába öltözött stewardessek széles mosollyal az arcukon megjelennek és forró nedves arckendőt kínálnak minden utasnak. Jól esik, felfrissíti az embert.

A felszállás egy ilyen géppel nagyon sima, halk, semmi sem zörög, az ember szinte nem is érzi a sebességet. De tudja, hiszen ki van írva. A kabin elülső falán egy nagy kivetítőn jelenik meg minden, utasok számára lényeges adat: innen tudom hogy a gép sebessége átlag 900 km/óra, magassága 10000 méter és kint -50 fok van. Hátborzongató...

Közben a kivetítőn váltogatják a képet, a repülő aktuális helyzetét mutatják egy háromdimenziós térképen. Látszik tehát, hogy milyen városok felett repülünk el: Calais – Genf – Frankfurt – Brno – Budapest (szia!) – Déva – Bukarest – Ankara. Ezután szomorúbb sorsú városok jönnek: Bagdad – Basra. Az előbbiben egy robbantó tegnap ölt meg ötven embert. Furcsa ennek tudatában nézni a fényeket a magasból, hiszen innen fentről ez a város is pont olyan mint az eddigiek és az ezután következők (mikor lesz már vége ennek a háborúnak?). Ennek a bekezdésnek a hossza mindössze hét sor, ami igen rövid, nem is fejezi ki az utazás ezen szakaszának valós idejét, ami több mint hat óra.

Aztán jön az öböl és következik Dubai. Na, ennek a fényei nem hasonlítanak a többire: csillog-villog minden, mint a vidámparkban. Szerencsémre az ablaknál ülök, így sokat látok a csillogásból. Az előkelő helyet a néninek köszönhetem, aki a londoni repülőtéren a bejelentkezésnél megkérdezte milyet szeretnék. Felismerte a magyar útlevelet, mire lelkesen elmondta, hogy az apja magyar volt és 1956-ban települt ki Angliába. Azóta egyszer jártak otthon, „Kispesten”, de a család többi részét nem találták meg. Emberi sorsok, azt gondolom ez nem egyedi történet.

A repülőn mellettem egy távol-keleti hölgy ül, aki igen készséges, minden ételt, italt, tálcát, szemetet továbbít a stewardess és köztem. Meglepő viszont, hogy egy szót sem beszél angolul. Szó szerint egy szót sem. Amikor megkérdezik tőle milyen italt szeretne, határozott, de teljességgel érthetetlen (alighanem kínai) előadásba kezd.

Stewardess mosolyogva: -„Water?”

Kínai monológ folytatódik.

Ez így ismétlődik párszor, majd a stewardess (kicsit kevésbé mosolyogva) felmutat egy vizespalackot és kérdően néz. Ez már világos beszéd és szomszédom igenlő bólintása után mindenki örül, hogy sikerült zöldágra vergődni.

A már említett digitális monitor másik, és talán még az eddigieket is felülmúló produkciója, hogy fel- és leszálláskor a gép orrába szerelt kamera élőképe látszik. Mondhatjuk, hogy az utas is szinte ugyanazt látja, mint a pilóta. Néha ez is ijesztő, például leszállásnál feltűnő mekkora kilengése van a gépnek, ahogy jobbra-balra himbálózik a szélben.

Dubai-ig simának tűnt az út és azzal a hittel szálltam le a repülőről, hogy van kb. másfél órám a következő járatig, ami igen alkalmasnak látszott mondjuk egy zuhanyozásra. De ez nem ilyen egyszerű.

Már messziről kiabál és hadonászik a kisasszony a tranzitfolyosón. Hát ebbe meg mi ütött? Közelebb érve hallom is (az igazság az, hogy borzasztóan bedugult a fülem a leszállásnál és nem is jött rendbe amíg nem került újra 10000 méter magasba). Szóval hallom már:

-„Sydney?”

-„Yes.”

Nos kiderült, hogy az a gép már elment (ilyenkor egyes internetes fórumokon a mondat végére mindenféle káromkodás és magas vérnyomásos figurákat ábrázoló ikonokat lehet beszúrni – én itt ettől eltekintek). Hogy a Sydney-i repülő hogyan mehetett el, azt a mai napig sem értem. Az biztos, hogy mi eleve késtünk, de az nem volt több fél óránál. A pilóta még mondta is hogy – sportnyelven - a hátrányunk ledolgozható, tud egy gyorsabb utat (gondolom az erdőn keresztül...). Hát, ha elment, elment, mit lehet tenni? A zuhanyozásnak lőttek, de egyrészt ez volt a legkisebb gondom, másrészt orrom szerint így sem én voltam a legbüdösebb ember a repülőn. A hölgy közölte, hogy semmi gond, reggel hétre így is Sydney-ben leszek a következő járattal. Namost, hogy ez pontosan mit jelent, arról fogalmam sem volt.

Egyrészt addigra túl voltam két óra vonatozáson, egy óra metrózáson Londonban, három óra várakozáson a repülőtéren valamint hét óra repülésen Dubai-ig. Tehát fáradt voltam.

Másrészt egy ilyen úton az ember teljesen elveszti az időérzékét. A monitoron mutatják a Föld aktuálisan világos és sötét részét és csak azt látod, hogy minden borzasztóan felgyorsul. Jön a sötét zóna és tényleg, már le is ment a Nap. De az éjjel is sokkal rövidebb, mint rendesen. Úgyhogy nehéz megmondani hirtelen, hogy a reggel hét óra Sydney-ben az mikor lesz, ha most éjfél van Dubai-ban és különösen, hogy mit jelent ez az én agyamnak, ami el nem ítélhető módon még londoni időszámítás szerint működik.

Harmadrészt az amúgy készséges hölgy elfelejtette mondani, hogy a következő járat Szingapúron át közlekedik és végállomása nem is Sydney, hanem Brisbane (alig van odébb ezer kilóméterrel). Itt újabb káromkodásjelek következhetnének... Ugyan így elmondhatom magamról, hogy immár Szingapúrban is jártam, ám a repülőtéri terminál megtekintése nem biztos, hogy kimeríti a városnézés fogalmát. Az újabb leszállás – felszállás és a Brisbane – Sydney kiegészítő repülés mintegy nyolc órát adott az eredetileg tervezett huszonnégy órás menetidőhöz. Legalább láttam némi esőerdőt felülnézetből, jó lenne egyszer közelebbről is belenézni.

Végezetül négy fel- és leszállás és harminckét óra utazás után itt vagyok Sydney-ben. Kicsit meggyötörten, de boldogan, hogy Ausztráliában lehetek!

Folyt. köv.

Elindult!

Oly' hosszú várakozás után végre itt az új blog-formátum.