Angolok cselekedetei - furcsaságok a szigetről és lakóiról

Az angol garázs

Amikor kicsit több mint egy éve beköltöztünk a jelenleg is bérelt házba, feltűnt hogy milyen kicsi a garázsajtó. Nézegettem, méregettem. Majd megkérdeztem az ingatlanügynököt, hogy ez miért ilyen szűk. Ez az angol szabvány méret, hangzott a válasz. Oké, úgysem tehetek vele semmit. Aztán megpróbáltam beállni a kocsival. Behajtott tükrökkel sikerült, egyszer. De mivel bent nem tudtam kiszállni az autóból, inkább úgy döntöttem, hogy maradok kint a ház előtt. És ez azóta is így van. A jelenség nem egyedülálló: Angliában gyakorlatilag mindenki a ház előtt parkol és a garázs lomtárként funkcionál.

Sydney-i Napló 5. (befejező rész)

Február 10.

A kicsit sűrűbb (tudományban bővelkedő) napok után ismét lazulás következett ausztráliai tartózkodásom utolsó három napján. A városban sétálva figyelhettem az embereket, Sydney etnikai összetételét. Ez alapján úgy saccolom az emberek nagyjából fele európai és fele ázsiai és persze sok a kevert pár illetve család. Az európaiak között egyértelmű az angol eredet, a szőke haj és fehér bőr önmagáért beszél. Az ázsiaiban kínai, thai, indonéz, japán, arab, tehát mindenféle előfordul, de a kínaiak nagy többségben vannak.

A városban járva talán a legérdekesebb az európai ember számára, hogy itt szinte minden emberi építkezés (házak, utak, kikötők, városok) alig több, mint kétszáz éves. Amikor Cook kapitány ideért, Európában, Ázsiában, Afrikában, de Amerikában is több száz vagy ezer éves civilizációk uralkodtak és vésték bele nyomaikat a tájba. Itt ugyan szintén régóta jöttek-mentek az aboriginal-ok, de az ő nyomukat ma legfeljebb kultúrájuk fennmaradt része (hangszerek, bumerángok, festett kelmék) őrzi. Minden más nagyon friss itt. De ez nem látszik, csak érzi az ember.

Február 11.

Sydney-i tartózkodásom legnagyobb túrája a Blue Mountains nemzeti parkba vezetett. A kisbusz a belvárosban vett fel minket, majd egy kétórás út következett a kontinens belseje, a hegyek közé. Sofőrünk nagyon kedélyes ember és kiváló idegenvezető volt. Bármi is volt, ami mellett elhaladtunk, ő tudott mondani róla valamit. Szigorú közlekedési szabályokról, környezetvédelemről, híres építkezésekről (olimpia), mindenről beszélt. Ahogy az út emelkedni kezdett az amúgy nem túl magas (1500 méter körüli) hegyek közé, először kertes házak, majd hatalmas gyümölcsösök jöttek. Alma, barack, banán, tényleg szinte mindent megtermel magának ez az ország. Ezután következett a "Bushland", a bozót, ami kiérdemli az erdő nevet is, hiszen rendes fákból áll. Az eukaliptusz az uralkodó faj és ez választja ki azt az olajos nedvet, ami messziről nézve kéknek látszik, innen a hegyek elnevezése. Hatalmas kiterjedésű terület, ameddig a szem ellát, érintetlen, igazi vad vidék. A közelmúlt erdőtüzeinek nyoma nem múlt el, a fák szinte mindegyikének törzse 2-3 méter magasan fekete. Az aljnövényzet viszont zöld és üde, hála a pár nappal korábbi nagy esőzésnek.

Utunkat először a Feathersdale Parkban szakítottuk meg egy nagyon kellemes reggelire. A gondozók behoztak egy koalát, amit reggeli közben lehetett simogatni. Ezt követően volt egy kis időnk bejárni a parkot, ami tulajdonképpen egy állatkert rengeteg kenguruval, koalával és egyéb, őshonos állattal. (A park névtáblájáról készült képen különösen figyelemre méltó a "Proudly Australian Owned" felirat - szóval van még mit tanulnunk). A túra végcélja egy káprázatos hegyvidék, ahol a Három Nővérek állnak. Ez három különálló homokkő oszlop, de mintha tényleg összetartoznának. A legenda szerint egy aboriginal varázsló három lánya, akiket az apjuk változtatott kővé, hogy ezáltal védje meg őket a hegy szörnyétől. Csak balul ütött ki a varázslat, a varázsló magát kismadárrá változatta, de elvesztette a varázspálcáját. Így aztán mindenki maradt elvarázsolva azóta is. A hegycsúcsról üvegpadlós libegő vitt minket a mélybe, az erdő fenekére, ahol megcsodálhattuk az érintetlen őserdei faunát. A mélyből vissza még érdekesebb módon jutottunk vissza: a világ legmeredekebb vasútján. Ezt még valamikor az 1800-as évek végén építették a szénbányászok. És tényleg meredek, 52% az emelkedése, az ember úgy érzi, hogy szabadon függ az "űrben".

A hazaút már kissé álmos hangulatban zajlott bár idegenvezetőnk még itt is mesélt. Például, hogy az ausztrálok mennyire vigyáznak a környezetre. A háztetőkön napelemek, a benzinbe mindenhol 10% etanolt kevernek (amitől mindjárt olcsóbb is lesz), a nyilvános helyeken (pl. a repülőtéren is) a WC-ket tisztított szennyvízzel öblítik. Spórolás és környezetvédelem egyben. Sydney amúgy hosszútávra megoldotta vízellátását egy nemrég átadott sókivonó állomással, így a tengervízből gyártanak édesvizet.

Február 12.

Utolsó napomon lazítottam és Sydney legnevezetesebb strandjára, a Bondi Beach-re mentem. Az idő ekkor volt a legmelegebb, 30 fok felett, és bár nem vagyok egy strandoló típus, de meg kell hagyni hogy a part csodálatosan szép. Homokos és sziklás részek vegyesen vannak és a hullámok olyan szép szabályosan jönnek, hogy nem is csoda ha a szörfdeszkások paradicsoma ez a hely. Már egészen kis gyerekek is gyakoroltak, és mi tagadás, én is szívesen kipróbáltam volna (jó volt ráfeküdni a hullámokra még deszka nélkül is). No, majd legközelebb...

Végül nem maradt más, mint a hazaút. Taxi a repülőtérre, check-in, repülés: Sydney-Bangkok-Dubai-London. Ismét sikerült lekésni a csatlakozást, szerencsére két óra múlva volt egy "pótgép". A hazaút pont az ellenkezője volt (érzésre) az odaútnak: ilyen hosszú éjszakám és nappalom még soha életemben nem volt. Este nyolckor szálltunk fel Sydney-ben és csak Dubaiban kezdett világosodni, amikor Sydney-ben már dél volt). Viszont az utazás így is éppen olyan fárasztó, mint a kiutazás volt. Kikapcsolódásnak marad a monitor nyomkodása, fedélzeti kamerák nézegetése, válogatás a filmek, zenék vagy játékok között. Na és a Dubai-i szürreális épületek és a tengerbe nyúló, pálmafa alakú városnegyedek megcsodálása a magasból. Azért a Dubai-i légitársaság önreklámja kicsit megcsapott: "gyere Dubaiba, költsd a pénzt bátran, ne törődj a gazdasági válsággal" - ez így, szó szerint.

Sydney-ben 34 fok volt, mikor felszálltam. Londonban 3 fok, amikor landoltam. Nem csak a hőmérsékleti különbség miatt, de érzem, hogy Ausztrália, ez a gyönyörű ország visszavár. Egyszer, talán kicsit hosszabb időre és nem egyedül.

Vége

2010. február 13. Newark-North Gate vasútállomás

Sydney-i Napló 4.

Február 7-9.

Ez a három nap a konferencia látogatásával telt. A szakmai program igen érdekes volt, különösképpen hogy négy párhuzamos szekcióban futottak az előadások, így győztem egyik teremből a másikba ugrálni, amikor ott érdekesebbnek ítélt téma volt.

A tudomány mellett persze szakítottam időt további városnézésre is. Megcsodáltam a City üvegtorony felhőkarcolóit, bár az én felfogásom szerint ezek sohasem tartoztak a "szép" kategóriájába. Bejártam a tényleg szép Darling Harbourt és a Circular Quay-t is, amely Sydney első telepeseinek kikötője volt. Itt található az Operaház és a Harbour Bridge is, ami hatalmas és alakja miatt a helyiek csak Coathanger-nek (vállfa) hívnak.

A természeti kincsek megismerésére is volt lehetőség, méghozzá a város kellős közepén a Taronga Zoo, az Aquarium és a Wildlife World látogatása által. Mindegyik nagyszerű, különösen az állatkert tetszett, ami a belvárossal szembeni félszigeten található és vízitaxi visz át. Talán a legszebb állatkert, ahol valaha jártam. Nagy, tágas, de nem eltúlzottan nagy (mint mondjuk a dublini, ahol az ember kilométereket gyalogol egy teve megtekintéséhez). Kellemesen lejtős területen fekszik, és növényzete alapból is az esőerdőt idézi. Bőven van tér a hazai állatok (kenguruk, koalák, kacsacsőrű emlős stb) bemutatására, emellett minden kontinensről egy pár fajta látható ötletes elrendezésben. Az embernek nem kell halálra gyalogolnia magát akkor sem, ha mindent látni akar, ugyanakkor egy egész napos programnak is elmegy az állatkert bejárása. Talán mondanom sem kell, hogy mindenhol a koalák voltak a legnépszerűbbek.

Visszatérve még a nagy esőre, kiderült, hogy a tetőket akárcsak Angliában, itt sem képesek esőálló módon megépíteni. A boltokban, de még a vadonatúj konferenciaközpontban is vödrök, csöpögő víz és a csúszásveszélyre figyelmeztető táblák jelezték e tényt még napokkal az eső után is. Tetőfedők, irány Ausztrália!

Sydney nem csak az éghajlatának és fekvésének köszönhetően nagyon élhető város, hanem azért is, mert nagyon zöld. Még a közvetlen belvárost is hatalmas parkok tagolják és ezek tele vannak a munka illetve iskola után pihenő emberekkel. Fekszenek a fűben, nézik a szökőkutakat, hallgatják a papagájok éneklését (na jó, rikoltozását). Jobb kétségtelenül, mint TV-t nézni. Feltűnően sokan választják az aktív pihenést is: futnak vagy éppen fekvőtámaszokat nyomnak kint a zöldben. Akármerre jártam Sydney-ben, mindenhol tornászó, futó embereket láttam. Nem véletlen, hogy kövér embert viszont szinte alig (tényleg, egyre sem emlékszem).

A legnagyobb belvárosi zöldterület a Royal Botanic Gardens, ami az Operaház mögött kezdődik és kilométeres mélységben nyomul be a felhőkarcolók közé. A hatalmas terület egykor Sydney első kormányzójának, Governor Philip-nek volt konyhakertje, ebből lett a mai arborétum. Természetesen ez a terület is egy tengeröbölre néz, ami tovább javít az amúgy sem utolsó látványon. A kertben sétálva feltűnt, hogy némelyik fán hatalmas gyümölcsök lógnak, pedig a fa mintha ki lenne száradva. Közelebb érve az is feltűnt, hogy a gyümölcsök egyike-másika mozog is, ami pedig nem jellemző még az ausztrál gyümölcsökre sem. Szóval kiderült, hogy a termések valójában denevérek, mégpedig több száz egy fán, úgyhogy összességében jópár ezer lehetett a kertben. Azért ért váratlanul a dolog, mert eddig úgy ismertem a denevéreket, mint akik nappal valami sötét barlangban vagy épületben alszanak, ehhez képest itt ragyogó napsütésben lógtak a fa tetején. Később megfigyeltem, hogy esténként a bőregerek felemelkedtek a levegőbe és nagy rajokban cikáztak a toronyházak között, horrorfilmekre jellemző díszletet adva ezzel a városnak. Visítozásukat pedig nappal is hallani lehetett a parkokban sétálva.

Egyik este hajókirándulásra voltam hivatalos (a konferencia szervezésében), ami a Darling Harbourt járta be, miközben az utasoknak ételt-italt szolgáltak fel. Minden finom volt, a lemenő Nap fénye sütötte az ember arcát, majd az egyre növekvő sötétben a város szemkápráztató fényei adták a hátteret. A hajót eleinte a szokásos sirályok kísérték, de mikor besötétedett itt is megjelentek a denevérek, többedmagukkal repülve felettünk. Ilyet még nem láttam, kicsit szürreálisnak tűnt az egész. A hajón egyébként megtalálható volt a fogszabályozós világ színe-java. Furcsa volt például az egyik neves amerikai előadót látni (és hallani), ahogy kissé alkoholos állapotban társalog a többiekkel. Hozzáteszem, másnap első előadóként a napirendben egy kiváló bemutatót tartott.

folyt. köv.

Sydney-i Napló 3.

Február 5.

Arra mindenképpen jó volt az éjszakai "nem-alvás", hogy gondolkodni tudtam a szállásomat illetően. Sydney-i tartózkodásom apropója fogszabályozási világszervezet kongresszusa, és a szervezők honlapján rengeteg szálláshelyet ajánlottak. Emlékezetem szerint a sor végén a University of Sydney Women's College volt, ahol a vizsgaidőszak alatt kiadják a szobákat, így még akár férfiak is megszállhatnak. Nosza, reggel az első dolgom egy villámgyors internetes keresés, telefonszám és már hívom is. Készséges hölgy a vonal másik végén:

- "Mikortól kellene a szoba?"

- "Hmm, izé, holnaptól lehetséges?"

- "......" - majd meglepett hangon - "Meg kell kérdeznem a menedzsert, rövidesen visszahívom"

Tipikus angolos reakció, ha valami szokatlan történik, meg kell kérdezni valakit, illetve ellenőrizni kell, hogy az adott eseményre vonatkozóan létezik-e kidolgozott protokoll. Hozzá vagyok már szokva.

De kisvártatva csörög is már a telefon, a hölgy mosolygós hangon dalolja bele, hogy van szoba, 80 dollár éjszakánként (ez a szállodai ár fele) és elküldi neten a szükséges dokumentumokat.

-"Thank you!"

Komoly méretű kő esett le a szívemről. Ugyanis ha itt nincs szoba, akkor nagyjából két lehetőség maradt volna: alszom a pályaudvaron (ingyen), vagy a Hotel Hiltonban (kb. 1000 dollárért).

Megkönnyebbülve, már arra is volt energiám, hogy sétáljak a belvárosban, ismerkedjek a környékkel. Esős idő volt, de elég meleg, amolyan trópusi. Mindenki nyüzsgött, ami egy ekkora város belső részében el is várható. A hatalmas toronyházak között az ember elég kicsinek érzi magát, de nem is szabad nagyon felfelé nézni, mert egy hevesen közlekedő taxis hamar elcsapja az embert. Bár Angliával ellentétben itt dudálnak előtte, nemcsak úgy lesből támadnak.

Február 6.

A szombati napom a költözködés jegyében zajlott amellett, hogy aznap kezdődött a konferencia is. Pár előadásról így lemaradtam, de azért megoldottam, hogy nem érjen pótolhatatlan veszteség.

A kollégium kicsit van csak távolabb a City-től, mint a szálloda volt, ez nagyjából fél óra sétát jelent. Normál körülmények között, szép időben fél óra gyaloglás igazán jól esik. Hát jól esett. Az eső. Merthogy az szakadt. Míg az előző napokon egy-egy zápor lepte csak meg az utcákon bóklászó embereket, addig most dézsából öntötték ránk az égi áldást. Mint utólag megtudtam, az elmúlt harminc év legnagyobb esője volt ez, számos árvizet, útlezárást előidézve. Elázottságom mértékét az ilyen történelmi adatok azonban vajmi keveset befolyásolták, csurom vizes voltam így, úgy is. Foghattam volna egy taxit, de azt hittem gyorsabban odaérek gyalog. Hát nem...

Az épületet legalább könnyen megtaláltam és beazonosítottam. Nem volt nehéz, ez is tipikus angol stílusú (viktoriánus), szigorú mértékkel szabott épület. Belül mahagóni korlátok, hatalmas képek a falakon és hosszú folyosók. Nem mondom hogy félelmetes, de több, enyhén vagy erősebben hátborzongató film is eszembe jutott, ami ilyen helyen játszódhatott. A szobám egy oldalsó szárnyban van, ez már jobban emlékeztet egy kollégiumra. A szoba szép, rendezett, adtak törölközőt, lehet teát főzni, van mosó-szárítógép, internetes szoba. A reggeli pedig bőséges és finom. Magyarán semmivel sem tud kevesebbet, mint a szálloda.

Gyorsan megszárítkozom, majd ledőlök és el is aludnék (még mindig nem sikerült átállnom az itteni időszámításra, így volt hogy kora délután elaludtam, majd az éjszaka közepén ébredtem fel). Azonban ekkor ablakom alatt felzendült a skótduda-kórus. Nos, a recepción már figyelmeztettek előre, hogy itt szállásozik az Edinburgh Military Tatoo új-zélandi különítménye (ezek szerint ilyen is létezik), de kicsit azért váratlanul ért a dolog. Sebaj, mindig is szerettem a skótduda hangját, gyakoroljanak csak nyugodtan, főleg amíg csak nappal teszik ezt. Végül a dudások nem is okoztak semmi bonyodalmat, éjjel csendben voltak, nappal dudálgattak, de akkor nagyrészt úgyis a konferencián ültem.

Visszatérve az alvási nehézségekre, ezek több tényezőre vezethetők vissza. Egyrészt, mint már írtam, a repülés alatt már elvesztettem az időérzékemet. Ehhez jön az eltérő időzóna. Végül az is hatalmas különbség, hogy itt nyár van, meleg és nagyjából hat órával hosszabb a nappal mint jelenleg Angliában. Talán az ötödik itteni napomon éreztem, hogy normális napirendem van.

folyt. köv.