Angolok cselekedetei - furcsaságok a szigetről és lakóiról

...az angol pázsitról

Ha Anglia, akkor dús zöld legelők és féltve gondozott kerti pázsitok. Azt gondolom ezt mindenki tudja, akkor is ha soha nem járt a szigeten. De hogy az itt lakók mennyire megszállottak e téren, nos erről szeretnék most pár sort írni.

Mondhatjuk minden nép azzal foglalkozik, ami ott megterem. Noha a britek hajlamosak tagadni, mégis nyugodtan állíthatom, hogy itt NEM terem meg a barack, kajszi, szőlő, paradicsom, kukorica, cseresznye, meggy. Illetve üvegházban tartva pár szem terem rajtuk (mondjuk nem a cseresznyére gondolok), de magyar ember számára ezek meglehetősen élvezhetetlen ízűek. Biztos vagyok benne, hogy az itt felnövő gyerekek többségének fogalma nincs róla, hogy egy érett kajszinak milyen az íze, ők csak valami értlenül leszedett aztán Olaszországból ideszállított, savanykás bogyót neveznek kajszinak.

Így aztán marad nekik a fű. Illetve pázsit. Merthogy (nyelvileg) itt senki se "vágja a füvet" mint otthon, hanem mindenki "nyírja a pázsitot". Méghozzá elég lelkesen. Arra még nem jöttem rá, hogy valóban szeretik ezt csinálni, vagy csak a kényszer és a hagyomány dolgozik bennük, mindenesetre itt nem is igazi házigazda, akinek nincs minden héten lenyírva a pázsitja. A metódust például szomszédainkon jól meg lehet figyelni. Először lenyírják a benzinmotorossal, utána a kézi (tologatós) nyíróval, hogy szép csíkos legyen a fű. Ezt követően jöhet a gereblyézés, bár nem értem minek, hiszen a fűnyíró gyűjtője amúgy is összeszedte a nagyját, ami levágott fű meg ottmarad, hát nem hiszem hogy mérgező lenne. Következhet a szegélyek lenyírása külön erre szolgáló eszközzel. Ha azt gondoljuk ezzel kész van, hát tévedünk. Ugyanis legalább havonta egyszer jön az elektromos fűlélegeztető gép (ha esetleg a pázsit fulladozna), majd a lenyírt fű által elvont tápanyagok visszapótlása különböző, jó drága porok és folyadékok formájában. Ezek között van jócskán gyomirtó is, ha egy gaz olyan pofátlan lenne, hogy pont az ő pázsitukban akarna megtelepedni, hát annak annyi. Végül némi fűmagot is kiszórnak, hátha valahol ki akarna kopni, ami azért lenne megdöbbentő, mert a nyíráson kívül egyáltalán nem lépnek rá.

Nos, ehhez képest a mi magyaros gyakorlatunk elég nagy megrökönyödést válthatott ki szomszédainknál, bár tapintatosan nem mondták. Mi akkor nyírjuk, ha nagy, nagyjából három hetente. Gyomirtó nincs, elvégre a saját gyermekeinket és a természetet csak nem állunk neki mérgezni. A "gaz"-nak minősülő növények közül Kinga nagyon szereti a pitypangokat letépkedni, majd jól el is fújni (hogy jusson a szomszédba is a magokból). A lóherék virágán méhek százai döngicsélnek nyaranta és vajon mivel lehetne többet segíteni nekik ezekben a rájuk nézve ínséges időkben, mint az élelmük meghagyásában. Ráadásul ezért még a kezünket se kell mozdítani, éppen csak békén kell mindent hagyni. Persze, a méhek szúrnak, ha valaki rájuk lép mezítláb. Figyelembe véve egyes emberek lábszagát ugyan ki hibáztatná a kis rovarokat ezért? Kinga tehát tudja, hogy amikor virágzik a lóhere, akkor csak szandálban van cipőben lehet kint futkosni. Az idő többnyire amúgy sem engedne meg nagyfokú meztelenkedést odakint. Most például, hogy kinézek az ablakon, Andi kint játszik Kingával a trambulinban, kapucniban, fejet letépő szélben és nagyjából 13 fokban. Nem az a szőlőérlelő idő...

Nyaraltunk

Ha rövid időre is (a lányok kicsit hosszabbra) de idén is hazatértünk nyaralni. Egy ilyen nyaralás számunkra csak részben jelent kikapcsolódást köszönhetően a tennivalóknak, melyekből akad bőven minden alkalommal, amikor Magyarországon vagyunk. Igyekeztünk családtagjainkat és barátainkat meglátogatni, persze ezúttal is csak töredékükhöz jutottunk el.

Pécs kissé ambivalens érzéseket keltett bennünk, a Balaton viszont újra átölelt minket. A Balaton, az egészen más. Ott nincs az ember karján óra, mert nem számít, hogy mennyi az idő. Ott minden nádszál és feketerigó ismerős, minden jó illatú és minden nyugodt. A Balatonon jó lenni kánikulában és szakadó esőben is, mert még az eső után is minden máshogy néz ki mint a városokban. A Balatonon nem nehéz kora reggel felébredni és semmi mást nem csinálni csak ülni és nézni a csodát. Reggel kint a vizen, ahol csak Te vagy és Ő (az "Ő" az lehet Természet, Isten, Élet), ez maga a csoda. Aki ezt nem tapasztalta meg, az nem ismeri a Balatont.

És a balatoni strandon vásárolt sült halnak és palacsintának is egész más íze van, mint bárhol máshol. Kis családunknak bő egy hete volt ezen ínyencségekre és amennyire lehetett, ki is élveztük őket. Bár Kinga étvágya rá nem jellemző módon alábbhagyott egész otthoni tartózkodásunk alatt (és csak Angliában tért vissza), azért a különleges falatoknak nem tudott ellenállni, a sarki fagyisnál pedig épp csak nem kaptunk törzsvásárlói kedvezményt. Azért jó volt nézni, hogy még ezen édességek sem jelentettek nagyobbik lányunknak akkora csábítást, mint a víz, amiből órák után is alig lehetett kirángatni. Réka életében először evett finom édes görögdinnyét. Érdekes, hogy Angliába érkezvén Andi talált egy babakönyvet, ami szerint dinnyét egy éves kor alatt nem lehet a gyereknek adni. Szerencsére a gyerekek nem olvasnak ilyen könyveket, így aztán fogalmuk sincs róla mit nem lenne szabad megenniük. Egyszerűen megeszik ami finom és utána láthatóan semmi bajuk sem lesz tőle, sőt kérnek még belőle.

Visszatérve a strand halsütödéjére, nem tudom hányan próbálták mostanában a balatoni süllőt (helyenként kissé nagyképűen fogasnak hívják), mi nagyon kellemesen csalódtunk. Az emberben az az előítélet lappang, hogy drága, romlott halból van, vagy egyáltalán nincs is, csak hekk vagy keszeg helyette. Nos Balatonfenyvesen megmutatták a halat sütés előtt, ropogós aranybarnára sütötték (most is összefut a nyál a számban), a mellékelt képen bemutatom hogyan tálalták. Tényleg drágább, mint a hekk, de nem sokkal, és olcsóbb mint az afrikai harcsa. Nyugodtan állítom, hogy bármelyik említett halat kilóméterekkel (vagy mérföldekkel) veri ízben.

Andi egy Agatha Christie regényt (mondanom sem kell, hogy izgalmasat) olvasott azon szabadidejében, amit a nagyszülők biztosítottak számunkra azáltal, hogy lányainkkal foglalkoztak. Én meg nem meglepő módon a vizen vagy a kertben voltam ezen alkalmakkor.

Ritkán úszunk meg bármilyen utazást vagy nyaralást betegségek nélkül, ezúttal először Kinga majd Réka szedett be némi hörghurutot. Komolyabb bajuk szerencsére nem lett, de szívesen választottunk volna más időtöltést is, mint orvoshoz venni őket. Ráadásul az orvosnak meg mi okoztunk fejfájást, nevezetesen, hogy Rékát milyen jogcímen lássa el. Persze némi rugalmasság birtokában tulajdonképpen bármilyen alapon elláthatták volna, de a rugalmasság nem volt jellemzője a doktornőnek. A dolog azért bonyolult, mert Réka Angliában született, ezért nincs magyar TAJ- kártyája. Itt ilyenre nincs is szükség, mert mindenki családi alapon biztosított. Gyermekeknél meg amúgy se nézi a kutya se, hogy milyen biztosítása van, ellátják akkor is ha angol, akkor is ha magyar, szuahéli, esetleg bengáli. EU-s biztosítási kártyát viszont (gondolom pont emiatt) gyerekeknek nem adnak. Úgyhogy bár elvileg az EU-n belül mindenhol biztosított az ember, ha lakóhelyén az, a gyakorlatban ez mégsem egészen sima ügy. Végül is a doktornő egyet (1) ráhallgatott Réka mellkasára, közölte hogy eléggé beteg, kell neki köptető. Ezt felírhatja Kinga nevére, de "ez így nagyon gáz", nyilvánalóan utalva arra, hogy valamit még elvár tőlünk. Mikor ezt a valamit bankjegyek formájában megkapta, kicsit kevésbé érezte már "gáz"-nak a dolgot.

A visszaút Angliába viszonylag sima volt, leszámítva a ferihegyi repülőtéren uralkodó szokásos módon értelmetlen eljárásokat. Például valaki elmagyarázhatná mi értelme van egy repülőre való embert betömni két buszba és várakoztatni a 30 fokban, miközben a repülőgép még meg sem érkezett (!) az előző útjáról. Az úton akadt némi izgalom is egy légörvény alakjában, ami egyszerűen kifújta a levegőt gépünk alól, így az produkált egy pár másodperces szabadesést. Ennek az utasok nagy része nem tudott felhőtlenül örülni és sikoltozni kezdtek (pedig felfoghatták volna úgy is mint a légitársaság különleges szolgáltatását, de nyilván korábbi tévés élményeik jutottak eszükbe és már várták mikor esik arcuk elé az oxigénmaszk). Szülőként az a jó, hogy ilyen helyzetekben nincs lehetőség megijedni, mert a gyerekekkel kell foglalkozni, őket kell nyugtatni. Inkább csak utólag jelenik meg néhány verítékcsepp a homlokon.

Összességében nagyon jó volt újra otthon lenni , mégha rövid ideig is tartott.

Solymászkodtam

A solymászatot mindig is nagyon szép foglalkozásnak tartottam. Noha túl sokat nem tudtam róla, lenyűgözött a ragadozó madarak szépsége és ügyessége. Érdekes kettősség ez: egyik oldaról amit az ember lát, a madarak kecsessége, a másik oldalról a természet egyszerű, célszerű és néha kegyetlennek tűnő rendszere, ami a ragadozó tulajdonsággal ruházta fel őket. Így akár hidegvérű gyilkosnak is tűnhet a nyulat elkapó héja, de ne felejtsük hogy ő is éhes, illetve lehet hogy éppen fiókáinak kell friss élelmet biztosítania. A sólymok pedig valóban csodálatosak, külsőre is, vadászat közben is: a levegőben villámként elkapva a kisebb madarakat (minden állat közül a leggyorsabbak, állítólag 300 km/óra feletti sebességgel képesek repülni).

Szóval adott egy ilyen, a vadászatra "szakosodott" és tökéletesen felszerelt madár és bejön a képbe az ember. Az ember, aki az eszét használva képes a madarat tanítani. A madár pedig igen okos, és egy idő után az embert nem csak megtűri maga mellett, hanem vadásztársának kezdi tekinteni. És a történet itt kezd igazán széppé válni, amikor a természetből valamikor kiszakadt ember az esze és megmaradt ösztönei segítségével kapcsolatot tud létesíteni egy vadállattal és aztán útjukat közösen folytatják. Most persze lehet mondani, hogy szerencsétlen madárnak nincs más választása, ami részben igaz is, másrészt azonban nem. A madár pontosan érzi, hogy az emberhez való kötődés neki is jó. Ha nem így lenne, ha annyira rabnak érezné magát, akkor nyugodtan "köddé válhatna" valamelyik röptetés alkalmával. Ilyen igen ritkán történik.

Nagyjából tíz percre van tőlünk egy vadaspark és solymász központ. Sólymok, héják, sasok, baglyok, vércsék, ölyvek, keselyűk mellett mindenféle európai és egzotikus állatot tartanak a lepkéktől a lemurokon át a krokodilig. Családunk már jópár alkalommal ellátogatott ide, hiszen mindannyian a természetben érezzük jól magunkat. Kinga azért itt is csak az én lányom maradt és következetesen csak a halak érdekelték... Hétvégenként többféle program is van az egyszerűbb malacfutóversenytől a lenyűgöző vadmadár röptetésekig. Innen jött az ötlet és születésnapi ajándéknak befizettem magam egy "Solymász Tapasztalatgyűjtő Nap"-ra, ahol lehetőségem volt mindenféle madarat kézen tartani és héjákat röptetni is. Mit mondjak, hátborzongató élmény amikor egy közel méteres sas az ember bal kezén ülve néz szembe vele.

Angolok cselekedetei - furcsaságok a szigetről és lakóiról

A mértékegységekről

Az angolok már-már kényszeres hagyománytiszteletének talán nincs is ékesebb bizonyítéka, mint mértékegységeik. Az közismert, hogy a távolságot mérföldben és a sebességet mérföld per órában mérik és eddig ez nem is jelentene túl nagy gondot, mert ezek metrikus rendszerre való átváltása igen egyszerű. De mi a helyzet a rövidebb távokon? Mert ugye van YARD, ami majdnem annyi mint a méter. Van FOOT(láb) és van INCH(hüvelyk). Mindegyik használatos. A navigátor az autóban azt mondja, hogy a körforgalom 200 YARD múlva jön. Az emberek magasságát mindig FOOT-ban adják meg és foglamuk sincs, hogy az mennyi méterben. A szakácskönyv pedig az írja, hogy a "tésztát vágd két INCH hosszúságú darabokra". Ezen egységek között semmilyen könnyen megjegyezhető és általánosan használható váltószám nincs. Tehát egy angol sem tudja számológép nélkül megmondani, hogy mondjuk 62 YARD az hány INCH.

Nem is meglepő tehát, hogy amikor először mentem itt fodrászhoz és mondtam neki, hogy 9 mm-esre nyírja a tetejét, akkor csak bambán nézett. Nem tudnám-e esetleg, hogy az "hányas" méret? Nem tudtam. Aztán megmutatta a rendelkezésre álló toldalékokat és pont az elsőre az volt írva: "9mm - SIZE 3". Akkor ez jó lesz - mondtam. Azóta tudom, hogy hármas méretet kell kérni.

Aztán itt vannak a súlyok. Amikor Réka megszületett, lemérték POUND (font)-ban. Ennek váltóegysége az OUNCE. De egy POUND még véletlenül sem 10 OUNCEs. Úgyhogy az egyszerű magyar ember megint törheti a fejét, ha mondjuk grammra szeretné átváltani frissen született gyermeke testtömegét. Ha az átváltás végül sikerül is, utána a gramm értéket felesleges bárki angolnak is mondani, úgyis az lesz a válasz, hogy "az fogalmam sincs, hogy mennyi".

A minap a hentesnél kértem 100 gramm pickszalámit (igen, van MAGYAR PICKSZALÁMI, hurrá!), de ő csak pislogott, aztán végül csak sikerült lemérnie. Megkérdeztem ezután az egyik asszisztensnőnket, hogy mondja már meg, ugyan hogyan kér felvágottat. "Hát úgy ENNYIT kérek" - volt a válasz. Nesze neked, mértékegységek!

Angolok cselekedetei - furcsaságok a szigetről és lakóiról

Az angol garázs

Amikor kicsit több mint egy éve beköltöztünk a jelenleg is bérelt házba, feltűnt hogy milyen kicsi a garázsajtó. Nézegettem, méregettem. Majd megkérdeztem az ingatlanügynököt, hogy ez miért ilyen szűk. Ez az angol szabvány méret, hangzott a válasz. Oké, úgysem tehetek vele semmit. Aztán megpróbáltam beállni a kocsival. Behajtott tükrökkel sikerült, egyszer. De mivel bent nem tudtam kiszállni az autóból, inkább úgy döntöttem, hogy maradok kint a ház előtt. És ez azóta is így van. A jelenség nem egyedülálló: Angliában gyakorlatilag mindenki a ház előtt parkol és a garázs lomtárként funkcionál.

Sydney-i Napló 5. (befejező rész)

Február 10.

A kicsit sűrűbb (tudományban bővelkedő) napok után ismét lazulás következett ausztráliai tartózkodásom utolsó három napján. A városban sétálva figyelhettem az embereket, Sydney etnikai összetételét. Ez alapján úgy saccolom az emberek nagyjából fele európai és fele ázsiai és persze sok a kevert pár illetve család. Az európaiak között egyértelmű az angol eredet, a szőke haj és fehér bőr önmagáért beszél. Az ázsiaiban kínai, thai, indonéz, japán, arab, tehát mindenféle előfordul, de a kínaiak nagy többségben vannak.

A városban járva talán a legérdekesebb az európai ember számára, hogy itt szinte minden emberi építkezés (házak, utak, kikötők, városok) alig több, mint kétszáz éves. Amikor Cook kapitány ideért, Európában, Ázsiában, Afrikában, de Amerikában is több száz vagy ezer éves civilizációk uralkodtak és vésték bele nyomaikat a tájba. Itt ugyan szintén régóta jöttek-mentek az aboriginal-ok, de az ő nyomukat ma legfeljebb kultúrájuk fennmaradt része (hangszerek, bumerángok, festett kelmék) őrzi. Minden más nagyon friss itt. De ez nem látszik, csak érzi az ember.

Február 11.

Sydney-i tartózkodásom legnagyobb túrája a Blue Mountains nemzeti parkba vezetett. A kisbusz a belvárosban vett fel minket, majd egy kétórás út következett a kontinens belseje, a hegyek közé. Sofőrünk nagyon kedélyes ember és kiváló idegenvezető volt. Bármi is volt, ami mellett elhaladtunk, ő tudott mondani róla valamit. Szigorú közlekedési szabályokról, környezetvédelemről, híres építkezésekről (olimpia), mindenről beszélt. Ahogy az út emelkedni kezdett az amúgy nem túl magas (1500 méter körüli) hegyek közé, először kertes házak, majd hatalmas gyümölcsösök jöttek. Alma, barack, banán, tényleg szinte mindent megtermel magának ez az ország. Ezután következett a "Bushland", a bozót, ami kiérdemli az erdő nevet is, hiszen rendes fákból áll. Az eukaliptusz az uralkodó faj és ez választja ki azt az olajos nedvet, ami messziről nézve kéknek látszik, innen a hegyek elnevezése. Hatalmas kiterjedésű terület, ameddig a szem ellát, érintetlen, igazi vad vidék. A közelmúlt erdőtüzeinek nyoma nem múlt el, a fák szinte mindegyikének törzse 2-3 méter magasan fekete. Az aljnövényzet viszont zöld és üde, hála a pár nappal korábbi nagy esőzésnek.

Utunkat először a Feathersdale Parkban szakítottuk meg egy nagyon kellemes reggelire. A gondozók behoztak egy koalát, amit reggeli közben lehetett simogatni. Ezt követően volt egy kis időnk bejárni a parkot, ami tulajdonképpen egy állatkert rengeteg kenguruval, koalával és egyéb, őshonos állattal. (A park névtáblájáról készült képen különösen figyelemre méltó a "Proudly Australian Owned" felirat - szóval van még mit tanulnunk). A túra végcélja egy káprázatos hegyvidék, ahol a Három Nővérek állnak. Ez három különálló homokkő oszlop, de mintha tényleg összetartoznának. A legenda szerint egy aboriginal varázsló három lánya, akiket az apjuk változtatott kővé, hogy ezáltal védje meg őket a hegy szörnyétől. Csak balul ütött ki a varázslat, a varázsló magát kismadárrá változatta, de elvesztette a varázspálcáját. Így aztán mindenki maradt elvarázsolva azóta is. A hegycsúcsról üvegpadlós libegő vitt minket a mélybe, az erdő fenekére, ahol megcsodálhattuk az érintetlen őserdei faunát. A mélyből vissza még érdekesebb módon jutottunk vissza: a világ legmeredekebb vasútján. Ezt még valamikor az 1800-as évek végén építették a szénbányászok. És tényleg meredek, 52% az emelkedése, az ember úgy érzi, hogy szabadon függ az "űrben".

A hazaút már kissé álmos hangulatban zajlott bár idegenvezetőnk még itt is mesélt. Például, hogy az ausztrálok mennyire vigyáznak a környezetre. A háztetőkön napelemek, a benzinbe mindenhol 10% etanolt kevernek (amitől mindjárt olcsóbb is lesz), a nyilvános helyeken (pl. a repülőtéren is) a WC-ket tisztított szennyvízzel öblítik. Spórolás és környezetvédelem egyben. Sydney amúgy hosszútávra megoldotta vízellátását egy nemrég átadott sókivonó állomással, így a tengervízből gyártanak édesvizet.

Február 12.

Utolsó napomon lazítottam és Sydney legnevezetesebb strandjára, a Bondi Beach-re mentem. Az idő ekkor volt a legmelegebb, 30 fok felett, és bár nem vagyok egy strandoló típus, de meg kell hagyni hogy a part csodálatosan szép. Homokos és sziklás részek vegyesen vannak és a hullámok olyan szép szabályosan jönnek, hogy nem is csoda ha a szörfdeszkások paradicsoma ez a hely. Már egészen kis gyerekek is gyakoroltak, és mi tagadás, én is szívesen kipróbáltam volna (jó volt ráfeküdni a hullámokra még deszka nélkül is). No, majd legközelebb...

Végül nem maradt más, mint a hazaút. Taxi a repülőtérre, check-in, repülés: Sydney-Bangkok-Dubai-London. Ismét sikerült lekésni a csatlakozást, szerencsére két óra múlva volt egy "pótgép". A hazaút pont az ellenkezője volt (érzésre) az odaútnak: ilyen hosszú éjszakám és nappalom még soha életemben nem volt. Este nyolckor szálltunk fel Sydney-ben és csak Dubaiban kezdett világosodni, amikor Sydney-ben már dél volt). Viszont az utazás így is éppen olyan fárasztó, mint a kiutazás volt. Kikapcsolódásnak marad a monitor nyomkodása, fedélzeti kamerák nézegetése, válogatás a filmek, zenék vagy játékok között. Na és a Dubai-i szürreális épületek és a tengerbe nyúló, pálmafa alakú városnegyedek megcsodálása a magasból. Azért a Dubai-i légitársaság önreklámja kicsit megcsapott: "gyere Dubaiba, költsd a pénzt bátran, ne törődj a gazdasági válsággal" - ez így, szó szerint.

Sydney-ben 34 fok volt, mikor felszálltam. Londonban 3 fok, amikor landoltam. Nem csak a hőmérsékleti különbség miatt, de érzem, hogy Ausztrália, ez a gyönyörű ország visszavár. Egyszer, talán kicsit hosszabb időre és nem egyedül.

Vége

2010. február 13. Newark-North Gate vasútállomás

Sydney-i Napló 4.

Február 7-9.

Ez a három nap a konferencia látogatásával telt. A szakmai program igen érdekes volt, különösképpen hogy négy párhuzamos szekcióban futottak az előadások, így győztem egyik teremből a másikba ugrálni, amikor ott érdekesebbnek ítélt téma volt.

A tudomány mellett persze szakítottam időt további városnézésre is. Megcsodáltam a City üvegtorony felhőkarcolóit, bár az én felfogásom szerint ezek sohasem tartoztak a "szép" kategóriájába. Bejártam a tényleg szép Darling Harbourt és a Circular Quay-t is, amely Sydney első telepeseinek kikötője volt. Itt található az Operaház és a Harbour Bridge is, ami hatalmas és alakja miatt a helyiek csak Coathanger-nek (vállfa) hívnak.

A természeti kincsek megismerésére is volt lehetőség, méghozzá a város kellős közepén a Taronga Zoo, az Aquarium és a Wildlife World látogatása által. Mindegyik nagyszerű, különösen az állatkert tetszett, ami a belvárossal szembeni félszigeten található és vízitaxi visz át. Talán a legszebb állatkert, ahol valaha jártam. Nagy, tágas, de nem eltúlzottan nagy (mint mondjuk a dublini, ahol az ember kilométereket gyalogol egy teve megtekintéséhez). Kellemesen lejtős területen fekszik, és növényzete alapból is az esőerdőt idézi. Bőven van tér a hazai állatok (kenguruk, koalák, kacsacsőrű emlős stb) bemutatására, emellett minden kontinensről egy pár fajta látható ötletes elrendezésben. Az embernek nem kell halálra gyalogolnia magát akkor sem, ha mindent látni akar, ugyanakkor egy egész napos programnak is elmegy az állatkert bejárása. Talán mondanom sem kell, hogy mindenhol a koalák voltak a legnépszerűbbek.

Visszatérve még a nagy esőre, kiderült, hogy a tetőket akárcsak Angliában, itt sem képesek esőálló módon megépíteni. A boltokban, de még a vadonatúj konferenciaközpontban is vödrök, csöpögő víz és a csúszásveszélyre figyelmeztető táblák jelezték e tényt még napokkal az eső után is. Tetőfedők, irány Ausztrália!

Sydney nem csak az éghajlatának és fekvésének köszönhetően nagyon élhető város, hanem azért is, mert nagyon zöld. Még a közvetlen belvárost is hatalmas parkok tagolják és ezek tele vannak a munka illetve iskola után pihenő emberekkel. Fekszenek a fűben, nézik a szökőkutakat, hallgatják a papagájok éneklését (na jó, rikoltozását). Jobb kétségtelenül, mint TV-t nézni. Feltűnően sokan választják az aktív pihenést is: futnak vagy éppen fekvőtámaszokat nyomnak kint a zöldben. Akármerre jártam Sydney-ben, mindenhol tornászó, futó embereket láttam. Nem véletlen, hogy kövér embert viszont szinte alig (tényleg, egyre sem emlékszem).

A legnagyobb belvárosi zöldterület a Royal Botanic Gardens, ami az Operaház mögött kezdődik és kilométeres mélységben nyomul be a felhőkarcolók közé. A hatalmas terület egykor Sydney első kormányzójának, Governor Philip-nek volt konyhakertje, ebből lett a mai arborétum. Természetesen ez a terület is egy tengeröbölre néz, ami tovább javít az amúgy sem utolsó látványon. A kertben sétálva feltűnt, hogy némelyik fán hatalmas gyümölcsök lógnak, pedig a fa mintha ki lenne száradva. Közelebb érve az is feltűnt, hogy a gyümölcsök egyike-másika mozog is, ami pedig nem jellemző még az ausztrál gyümölcsökre sem. Szóval kiderült, hogy a termések valójában denevérek, mégpedig több száz egy fán, úgyhogy összességében jópár ezer lehetett a kertben. Azért ért váratlanul a dolog, mert eddig úgy ismertem a denevéreket, mint akik nappal valami sötét barlangban vagy épületben alszanak, ehhez képest itt ragyogó napsütésben lógtak a fa tetején. Később megfigyeltem, hogy esténként a bőregerek felemelkedtek a levegőbe és nagy rajokban cikáztak a toronyházak között, horrorfilmekre jellemző díszletet adva ezzel a városnak. Visítozásukat pedig nappal is hallani lehetett a parkokban sétálva.

Egyik este hajókirándulásra voltam hivatalos (a konferencia szervezésében), ami a Darling Harbourt járta be, miközben az utasoknak ételt-italt szolgáltak fel. Minden finom volt, a lemenő Nap fénye sütötte az ember arcát, majd az egyre növekvő sötétben a város szemkápráztató fényei adták a hátteret. A hajót eleinte a szokásos sirályok kísérték, de mikor besötétedett itt is megjelentek a denevérek, többedmagukkal repülve felettünk. Ilyet még nem láttam, kicsit szürreálisnak tűnt az egész. A hajón egyébként megtalálható volt a fogszabályozós világ színe-java. Furcsa volt például az egyik neves amerikai előadót látni (és hallani), ahogy kissé alkoholos állapotban társalog a többiekkel. Hozzáteszem, másnap első előadóként a napirendben egy kiváló bemutatót tartott.

folyt. köv.

Sydney-i Napló 3.

Február 5.

Arra mindenképpen jó volt az éjszakai "nem-alvás", hogy gondolkodni tudtam a szállásomat illetően. Sydney-i tartózkodásom apropója fogszabályozási világszervezet kongresszusa, és a szervezők honlapján rengeteg szálláshelyet ajánlottak. Emlékezetem szerint a sor végén a University of Sydney Women's College volt, ahol a vizsgaidőszak alatt kiadják a szobákat, így még akár férfiak is megszállhatnak. Nosza, reggel az első dolgom egy villámgyors internetes keresés, telefonszám és már hívom is. Készséges hölgy a vonal másik végén:

- "Mikortól kellene a szoba?"

- "Hmm, izé, holnaptól lehetséges?"

- "......" - majd meglepett hangon - "Meg kell kérdeznem a menedzsert, rövidesen visszahívom"

Tipikus angolos reakció, ha valami szokatlan történik, meg kell kérdezni valakit, illetve ellenőrizni kell, hogy az adott eseményre vonatkozóan létezik-e kidolgozott protokoll. Hozzá vagyok már szokva.

De kisvártatva csörög is már a telefon, a hölgy mosolygós hangon dalolja bele, hogy van szoba, 80 dollár éjszakánként (ez a szállodai ár fele) és elküldi neten a szükséges dokumentumokat.

-"Thank you!"

Komoly méretű kő esett le a szívemről. Ugyanis ha itt nincs szoba, akkor nagyjából két lehetőség maradt volna: alszom a pályaudvaron (ingyen), vagy a Hotel Hiltonban (kb. 1000 dollárért).

Megkönnyebbülve, már arra is volt energiám, hogy sétáljak a belvárosban, ismerkedjek a környékkel. Esős idő volt, de elég meleg, amolyan trópusi. Mindenki nyüzsgött, ami egy ekkora város belső részében el is várható. A hatalmas toronyházak között az ember elég kicsinek érzi magát, de nem is szabad nagyon felfelé nézni, mert egy hevesen közlekedő taxis hamar elcsapja az embert. Bár Angliával ellentétben itt dudálnak előtte, nemcsak úgy lesből támadnak.

Február 6.

A szombati napom a költözködés jegyében zajlott amellett, hogy aznap kezdődött a konferencia is. Pár előadásról így lemaradtam, de azért megoldottam, hogy nem érjen pótolhatatlan veszteség.

A kollégium kicsit van csak távolabb a City-től, mint a szálloda volt, ez nagyjából fél óra sétát jelent. Normál körülmények között, szép időben fél óra gyaloglás igazán jól esik. Hát jól esett. Az eső. Merthogy az szakadt. Míg az előző napokon egy-egy zápor lepte csak meg az utcákon bóklászó embereket, addig most dézsából öntötték ránk az égi áldást. Mint utólag megtudtam, az elmúlt harminc év legnagyobb esője volt ez, számos árvizet, útlezárást előidézve. Elázottságom mértékét az ilyen történelmi adatok azonban vajmi keveset befolyásolták, csurom vizes voltam így, úgy is. Foghattam volna egy taxit, de azt hittem gyorsabban odaérek gyalog. Hát nem...

Az épületet legalább könnyen megtaláltam és beazonosítottam. Nem volt nehéz, ez is tipikus angol stílusú (viktoriánus), szigorú mértékkel szabott épület. Belül mahagóni korlátok, hatalmas képek a falakon és hosszú folyosók. Nem mondom hogy félelmetes, de több, enyhén vagy erősebben hátborzongató film is eszembe jutott, ami ilyen helyen játszódhatott. A szobám egy oldalsó szárnyban van, ez már jobban emlékeztet egy kollégiumra. A szoba szép, rendezett, adtak törölközőt, lehet teát főzni, van mosó-szárítógép, internetes szoba. A reggeli pedig bőséges és finom. Magyarán semmivel sem tud kevesebbet, mint a szálloda.

Gyorsan megszárítkozom, majd ledőlök és el is aludnék (még mindig nem sikerült átállnom az itteni időszámításra, így volt hogy kora délután elaludtam, majd az éjszaka közepén ébredtem fel). Azonban ekkor ablakom alatt felzendült a skótduda-kórus. Nos, a recepción már figyelmeztettek előre, hogy itt szállásozik az Edinburgh Military Tatoo új-zélandi különítménye (ezek szerint ilyen is létezik), de kicsit azért váratlanul ért a dolog. Sebaj, mindig is szerettem a skótduda hangját, gyakoroljanak csak nyugodtan, főleg amíg csak nappal teszik ezt. Végül a dudások nem is okoztak semmi bonyodalmat, éjjel csendben voltak, nappal dudálgattak, de akkor nagyrészt úgyis a konferencián ültem.

Visszatérve az alvási nehézségekre, ezek több tényezőre vezethetők vissza. Egyrészt, mint már írtam, a repülés alatt már elvesztettem az időérzékemet. Ehhez jön az eltérő időzóna. Végül az is hatalmas különbség, hogy itt nyár van, meleg és nagyjából hat órával hosszabb a nappal mint jelenleg Angliában. Talán az ötödik itteni napomon éreztem, hogy normális napirendem van.

folyt. köv.

Sydney-i Napló 2.

Lehet, hogy inkább ezzel kellett volna jönni?

Február 4.

Boldogságom azonban nem tartott sokáig. A szállodában ugyanis gyorsan kiderült, hogy szállásom, az nincs. A négy hónappal korábban lefoglalt és kifizetett szobámat egész egyszerűen törölték, ugyanis több mint 24 órát késtem. Mint kiderült (számomra is csak ekkor), az utazást szervező cég a szállásfoglalás kezdőnapját azonosnak tekintette a repülőút kezdetének időpontjával. A valóságban természetesen az egy nappal korábban volt, a gép késése pedig hozzáadott ehhez még egy napot (legalábbis naptárilag). Gyakorlatilag tehát valamikor akkor kellett volna bejelentkeznem a szállodába, amikor valahol Magyarország felett repültem. Nekem erről fogalmam sem volt, így nem is értesíthettem őket a késésről, ők pedig töröltek. A szabály ugyanis az, hogy ha több mint egy napot késel, egy éjszaka árát megtartják, majd törölnek és a maradék pénzt visszautalják.

Mit lehet ilyenkor tenni? Nem a legkellemesebb érzés a világ másik végében ráébredni, hogy nincs hova ledőlni. Merthogy ebben a pillanatban semmire sem vágytam jobban, mint egy ágyra. Annyi szerencsém azért volt, hogy a szállodának volt egy szabad szobája, de csak két napra és az eredeti ár duplájáért. Nincs más választás, maradok - döntöttem.

Az utazásszervező céget csak másnap tudtam felhívni (az időeltolódás miatt). Elmondtam nekik, hogy igazán nem szép dolog, hogy így kiszúrtak velem. A válasz nagyjából annyi volt, hogy sajnálják, de ők Angliából (vagy ki tudja hol vannak ebben a globalizált világban) nem tudnak mit tenni. Keressek magamnak egy másik szállást és ők majd utólag megtérítik a káromat.

Éjjel nem aludtam valami jól, kellemesen meleg, de nagyon párás a levegő, szinte fullasztó. Persze lehet, hogy csak azért fullaszt mert amúgy is torokgyulladásom van, végigköhögtem az egész repülést. Na ez sem segített...

folyt. köv.

Sydney-i Napló 1.

...avagy a Lincolni Napló különkiadása

Február 2.

Kétségtelen, hogy az Emirates légitársaság gépe igen impozáns látvány kívül-belül. Szélességre és hosszra is úgy tűnik legalább kétszerese a „mezei”, Európában közlekedő fapados repülőknek. Belül két szint, fent a drága helyek, lent az olcsóbbak. Erről a Titanic jut eszembe, ott is hasonló volt az elrendezés. Én persze lent ülök. Éppen a felszállás előtt gondolkodom ezen, amikor az igen csinos, piros ruhába öltözött stewardessek széles mosollyal az arcukon megjelennek és forró nedves arckendőt kínálnak minden utasnak. Jól esik, felfrissíti az embert.

A felszállás egy ilyen géppel nagyon sima, halk, semmi sem zörög, az ember szinte nem is érzi a sebességet. De tudja, hiszen ki van írva. A kabin elülső falán egy nagy kivetítőn jelenik meg minden, utasok számára lényeges adat: innen tudom hogy a gép sebessége átlag 900 km/óra, magassága 10000 méter és kint -50 fok van. Hátborzongató...

Közben a kivetítőn váltogatják a képet, a repülő aktuális helyzetét mutatják egy háromdimenziós térképen. Látszik tehát, hogy milyen városok felett repülünk el: Calais – Genf – Frankfurt – Brno – Budapest (szia!) – Déva – Bukarest – Ankara. Ezután szomorúbb sorsú városok jönnek: Bagdad – Basra. Az előbbiben egy robbantó tegnap ölt meg ötven embert. Furcsa ennek tudatában nézni a fényeket a magasból, hiszen innen fentről ez a város is pont olyan mint az eddigiek és az ezután következők (mikor lesz már vége ennek a háborúnak?). Ennek a bekezdésnek a hossza mindössze hét sor, ami igen rövid, nem is fejezi ki az utazás ezen szakaszának valós idejét, ami több mint hat óra.

Aztán jön az öböl és következik Dubai. Na, ennek a fényei nem hasonlítanak a többire: csillog-villog minden, mint a vidámparkban. Szerencsémre az ablaknál ülök, így sokat látok a csillogásból. Az előkelő helyet a néninek köszönhetem, aki a londoni repülőtéren a bejelentkezésnél megkérdezte milyet szeretnék. Felismerte a magyar útlevelet, mire lelkesen elmondta, hogy az apja magyar volt és 1956-ban települt ki Angliába. Azóta egyszer jártak otthon, „Kispesten”, de a család többi részét nem találták meg. Emberi sorsok, azt gondolom ez nem egyedi történet.

A repülőn mellettem egy távol-keleti hölgy ül, aki igen készséges, minden ételt, italt, tálcát, szemetet továbbít a stewardess és köztem. Meglepő viszont, hogy egy szót sem beszél angolul. Szó szerint egy szót sem. Amikor megkérdezik tőle milyen italt szeretne, határozott, de teljességgel érthetetlen (alighanem kínai) előadásba kezd.

Stewardess mosolyogva: -„Water?”

Kínai monológ folytatódik.

Ez így ismétlődik párszor, majd a stewardess (kicsit kevésbé mosolyogva) felmutat egy vizespalackot és kérdően néz. Ez már világos beszéd és szomszédom igenlő bólintása után mindenki örül, hogy sikerült zöldágra vergődni.

A már említett digitális monitor másik, és talán még az eddigieket is felülmúló produkciója, hogy fel- és leszálláskor a gép orrába szerelt kamera élőképe látszik. Mondhatjuk, hogy az utas is szinte ugyanazt látja, mint a pilóta. Néha ez is ijesztő, például leszállásnál feltűnő mekkora kilengése van a gépnek, ahogy jobbra-balra himbálózik a szélben.

Dubai-ig simának tűnt az út és azzal a hittel szálltam le a repülőről, hogy van kb. másfél órám a következő járatig, ami igen alkalmasnak látszott mondjuk egy zuhanyozásra. De ez nem ilyen egyszerű.

Már messziről kiabál és hadonászik a kisasszony a tranzitfolyosón. Hát ebbe meg mi ütött? Közelebb érve hallom is (az igazság az, hogy borzasztóan bedugult a fülem a leszállásnál és nem is jött rendbe amíg nem került újra 10000 méter magasba). Szóval hallom már:

-„Sydney?”

-„Yes.”

Nos kiderült, hogy az a gép már elment (ilyenkor egyes internetes fórumokon a mondat végére mindenféle káromkodás és magas vérnyomásos figurákat ábrázoló ikonokat lehet beszúrni – én itt ettől eltekintek). Hogy a Sydney-i repülő hogyan mehetett el, azt a mai napig sem értem. Az biztos, hogy mi eleve késtünk, de az nem volt több fél óránál. A pilóta még mondta is hogy – sportnyelven - a hátrányunk ledolgozható, tud egy gyorsabb utat (gondolom az erdőn keresztül...). Hát, ha elment, elment, mit lehet tenni? A zuhanyozásnak lőttek, de egyrészt ez volt a legkisebb gondom, másrészt orrom szerint így sem én voltam a legbüdösebb ember a repülőn. A hölgy közölte, hogy semmi gond, reggel hétre így is Sydney-ben leszek a következő járattal. Namost, hogy ez pontosan mit jelent, arról fogalmam sem volt.

Egyrészt addigra túl voltam két óra vonatozáson, egy óra metrózáson Londonban, három óra várakozáson a repülőtéren valamint hét óra repülésen Dubai-ig. Tehát fáradt voltam.

Másrészt egy ilyen úton az ember teljesen elveszti az időérzékét. A monitoron mutatják a Föld aktuálisan világos és sötét részét és csak azt látod, hogy minden borzasztóan felgyorsul. Jön a sötét zóna és tényleg, már le is ment a Nap. De az éjjel is sokkal rövidebb, mint rendesen. Úgyhogy nehéz megmondani hirtelen, hogy a reggel hét óra Sydney-ben az mikor lesz, ha most éjfél van Dubai-ban és különösen, hogy mit jelent ez az én agyamnak, ami el nem ítélhető módon még londoni időszámítás szerint működik.

Harmadrészt az amúgy készséges hölgy elfelejtette mondani, hogy a következő járat Szingapúron át közlekedik és végállomása nem is Sydney, hanem Brisbane (alig van odébb ezer kilóméterrel). Itt újabb káromkodásjelek következhetnének... Ugyan így elmondhatom magamról, hogy immár Szingapúrban is jártam, ám a repülőtéri terminál megtekintése nem biztos, hogy kimeríti a városnézés fogalmát. Az újabb leszállás – felszállás és a Brisbane – Sydney kiegészítő repülés mintegy nyolc órát adott az eredetileg tervezett huszonnégy órás menetidőhöz. Legalább láttam némi esőerdőt felülnézetből, jó lenne egyszer közelebbről is belenézni.

Végezetül négy fel- és leszállás és harminckét óra utazás után itt vagyok Sydney-ben. Kicsit meggyötörten, de boldogan, hogy Ausztráliában lehetek!

Folyt. köv.

Elindult!

Oly' hosszú várakozás után végre itt az új blog-formátum.