Nyaraltunk

Ha rövid időre is (a lányok kicsit hosszabbra) de idén is hazatértünk nyaralni. Egy ilyen nyaralás számunkra csak részben jelent kikapcsolódást köszönhetően a tennivalóknak, melyekből akad bőven minden alkalommal, amikor Magyarországon vagyunk. Igyekeztünk családtagjainkat és barátainkat meglátogatni, persze ezúttal is csak töredékükhöz jutottunk el.

Pécs kissé ambivalens érzéseket keltett bennünk, a Balaton viszont újra átölelt minket. A Balaton, az egészen más. Ott nincs az ember karján óra, mert nem számít, hogy mennyi az idő. Ott minden nádszál és feketerigó ismerős, minden jó illatú és minden nyugodt. A Balatonon jó lenni kánikulában és szakadó esőben is, mert még az eső után is minden máshogy néz ki mint a városokban. A Balatonon nem nehéz kora reggel felébredni és semmi mást nem csinálni csak ülni és nézni a csodát. Reggel kint a vizen, ahol csak Te vagy és Ő (az "Ő" az lehet Természet, Isten, Élet), ez maga a csoda. Aki ezt nem tapasztalta meg, az nem ismeri a Balatont.

És a balatoni strandon vásárolt sült halnak és palacsintának is egész más íze van, mint bárhol máshol. Kis családunknak bő egy hete volt ezen ínyencségekre és amennyire lehetett, ki is élveztük őket. Bár Kinga étvágya rá nem jellemző módon alábbhagyott egész otthoni tartózkodásunk alatt (és csak Angliában tért vissza), azért a különleges falatoknak nem tudott ellenállni, a sarki fagyisnál pedig épp csak nem kaptunk törzsvásárlói kedvezményt. Azért jó volt nézni, hogy még ezen édességek sem jelentettek nagyobbik lányunknak akkora csábítást, mint a víz, amiből órák után is alig lehetett kirángatni. Réka életében először evett finom édes görögdinnyét. Érdekes, hogy Angliába érkezvén Andi talált egy babakönyvet, ami szerint dinnyét egy éves kor alatt nem lehet a gyereknek adni. Szerencsére a gyerekek nem olvasnak ilyen könyveket, így aztán fogalmuk sincs róla mit nem lenne szabad megenniük. Egyszerűen megeszik ami finom és utána láthatóan semmi bajuk sem lesz tőle, sőt kérnek még belőle.

Visszatérve a strand halsütödéjére, nem tudom hányan próbálták mostanában a balatoni süllőt (helyenként kissé nagyképűen fogasnak hívják), mi nagyon kellemesen csalódtunk. Az emberben az az előítélet lappang, hogy drága, romlott halból van, vagy egyáltalán nincs is, csak hekk vagy keszeg helyette. Nos Balatonfenyvesen megmutatták a halat sütés előtt, ropogós aranybarnára sütötték (most is összefut a nyál a számban), a mellékelt képen bemutatom hogyan tálalták. Tényleg drágább, mint a hekk, de nem sokkal, és olcsóbb mint az afrikai harcsa. Nyugodtan állítom, hogy bármelyik említett halat kilóméterekkel (vagy mérföldekkel) veri ízben.

Andi egy Agatha Christie regényt (mondanom sem kell, hogy izgalmasat) olvasott azon szabadidejében, amit a nagyszülők biztosítottak számunkra azáltal, hogy lányainkkal foglalkoztak. Én meg nem meglepő módon a vizen vagy a kertben voltam ezen alkalmakkor.

Ritkán úszunk meg bármilyen utazást vagy nyaralást betegségek nélkül, ezúttal először Kinga majd Réka szedett be némi hörghurutot. Komolyabb bajuk szerencsére nem lett, de szívesen választottunk volna más időtöltést is, mint orvoshoz venni őket. Ráadásul az orvosnak meg mi okoztunk fejfájást, nevezetesen, hogy Rékát milyen jogcímen lássa el. Persze némi rugalmasság birtokában tulajdonképpen bármilyen alapon elláthatták volna, de a rugalmasság nem volt jellemzője a doktornőnek. A dolog azért bonyolult, mert Réka Angliában született, ezért nincs magyar TAJ- kártyája. Itt ilyenre nincs is szükség, mert mindenki családi alapon biztosított. Gyermekeknél meg amúgy se nézi a kutya se, hogy milyen biztosítása van, ellátják akkor is ha angol, akkor is ha magyar, szuahéli, esetleg bengáli. EU-s biztosítási kártyát viszont (gondolom pont emiatt) gyerekeknek nem adnak. Úgyhogy bár elvileg az EU-n belül mindenhol biztosított az ember, ha lakóhelyén az, a gyakorlatban ez mégsem egészen sima ügy. Végül is a doktornő egyet (1) ráhallgatott Réka mellkasára, közölte hogy eléggé beteg, kell neki köptető. Ezt felírhatja Kinga nevére, de "ez így nagyon gáz", nyilvánalóan utalva arra, hogy valamit még elvár tőlünk. Mikor ezt a valamit bankjegyek formájában megkapta, kicsit kevésbé érezte már "gáz"-nak a dolgot.

A visszaút Angliába viszonylag sima volt, leszámítva a ferihegyi repülőtéren uralkodó szokásos módon értelmetlen eljárásokat. Például valaki elmagyarázhatná mi értelme van egy repülőre való embert betömni két buszba és várakoztatni a 30 fokban, miközben a repülőgép még meg sem érkezett (!) az előző útjáról. Az úton akadt némi izgalom is egy légörvény alakjában, ami egyszerűen kifújta a levegőt gépünk alól, így az produkált egy pár másodperces szabadesést. Ennek az utasok nagy része nem tudott felhőtlenül örülni és sikoltozni kezdtek (pedig felfoghatták volna úgy is mint a légitársaság különleges szolgáltatását, de nyilván korábbi tévés élményeik jutottak eszükbe és már várták mikor esik arcuk elé az oxigénmaszk). Szülőként az a jó, hogy ilyen helyzetekben nincs lehetőség megijedni, mert a gyerekekkel kell foglalkozni, őket kell nyugtatni. Inkább csak utólag jelenik meg néhány verítékcsepp a homlokon.

Összességében nagyon jó volt újra otthon lenni , mégha rövid ideig is tartott.