Február 10.
A kicsit sűrűbb (tudományban bővelkedő) napok után ismét lazulás következett ausztráliai tartózkodásom utolsó három napján. A városban sétálva figyelhettem az embereket, Sydney etnikai összetételét. Ez alapján úgy saccolom az emberek nagyjából fele európai és fele ázsiai és persze sok a kevert pár illetve család. Az európaiak között egyértelmű az angol eredet, a szőke haj és fehér bőr önmagáért beszél. Az ázsiaiban kínai, thai, indonéz, japán, arab, tehát mindenféle előfordul, de a kínaiak nagy többségben vannak.
A városban járva talán a legérdekesebb az európai ember számára, hogy itt szinte minden emberi építkezés (házak, utak, kikötők, városok) alig több, mint kétszáz éves. Amikor Cook kapitány ideért, Európában, Ázsiában, Afrikában, de Amerikában is több száz vagy ezer éves civilizációk uralkodtak és vésték bele nyomaikat a tájba. Itt ugyan szintén régóta jöttek-mentek az aboriginal-ok, de az ő nyomukat ma legfeljebb kultúrájuk fennmaradt része (hangszerek, bumerángok, festett kelmék) őrzi. Minden más nagyon friss itt. De ez nem látszik, csak érzi az ember.
Február 11.
Sydney-i tartózkodásom legnagyobb túrája a Blue Mountains nemzeti parkba vezetett. A kisbusz a belvárosban vett fel minket, majd egy kétórás út következett a kontinens belseje, a hegyek közé. Sofőrünk nagyon kedélyes ember és kiváló idegenvezető volt. Bármi is volt, ami mellett elhaladtunk, ő tudott mondani róla valamit. Szigorú közlekedési szabályokról, környezetvédelemről, híres építkezésekről (olimpia), mindenről beszélt. Ahogy az út emelkedni kezdett az amúgy nem túl magas (1500 méter körüli) hegyek közé, először kertes házak, majd hatalmas gyümölcsösök jöttek. Alma, barack, banán, tényleg szinte mindent megtermel magának ez az ország. Ezután következett a "Bushland", a bozót, ami kiérdemli az erdő nevet is, hiszen rendes fákból áll. Az eukaliptusz az uralkodó faj és ez választja ki azt az olajos nedvet, ami messziről nézve kéknek látszik, innen a hegyek elnevezése. Hatalmas kiterjedésű terület, ameddig a szem ellát, érintetlen, igazi vad vidék. A közelmúlt erdőtüzeinek nyoma nem múlt el, a fák szinte mindegyikének törzse 2-3 méter magasan fekete. Az aljnövényzet viszont zöld és üde, hála a pár nappal korábbi nagy esőzésnek.
Utunkat először a Feathersdale Parkban szakítottuk meg egy nagyon kellemes reggelire. A gondozók behoztak egy koalát, amit reggeli közben lehetett simogatni. Ezt követően volt egy kis időnk bejárni a parkot, ami tulajdonképpen egy állatkert rengeteg kenguruval, koalával és egyéb, őshonos állattal. (A park névtáblájáról készült képen különösen figyelemre méltó a "Proudly Australian Owned" felirat - szóval van még mit tanulnunk). A túra végcélja egy káprázatos hegyvidék, ahol a Három Nővérek állnak. Ez három különálló homokkő oszlop, de mintha tényleg összetartoznának. A legenda szerint egy aboriginal varázsló három lánya, akiket az apjuk változtatott kővé, hogy ezáltal védje meg őket a hegy szörnyétől. Csak balul ütött ki a varázslat, a varázsló magát kismadárrá változatta, de elvesztette a varázspálcáját. Így aztán mindenki maradt elvarázsolva azóta is. A hegycsúcsról üvegpadlós libegő vitt minket a mélybe, az erdő fenekére, ahol megcsodálhattuk az érintetlen őserdei faunát. A mélyből vissza még érdekesebb módon jutottunk vissza: a világ legmeredekebb vasútján. Ezt még valamikor az 1800-as évek végén építették a szénbányászok. És tényleg meredek, 52% az emelkedése, az ember úgy érzi, hogy szabadon függ az "űrben".
A hazaút már kissé álmos hangulatban zajlott bár idegenvezetőnk még itt is mesélt. Például, hogy az ausztrálok mennyire vigyáznak a környezetre. A háztetőkön napelemek, a benzinbe mindenhol 10% etanolt kevernek (amitől mindjárt olcsóbb is lesz), a nyilvános helyeken (pl. a repülőtéren is) a WC-ket tisztított szennyvízzel öblítik. Spórolás és környezetvédelem egyben. Sydney amúgy hosszútávra megoldotta vízellátását egy nemrég átadott sókivonó állomással, így a tengervízből gyártanak édesvizet.
Február 12.
Utolsó napomon lazítottam és Sydney legnevezetesebb strandjára, a Bondi Beach-re mentem. Az idő ekkor volt a legmelegebb, 30 fok felett, és bár nem vagyok egy strandoló típus, de meg kell hagyni hogy a part csodálatosan szép. Homokos és sziklás részek vegyesen vannak és a hullámok olyan szép szabályosan jönnek, hogy nem is csoda ha a szörfdeszkások paradicsoma ez a hely. Már egészen kis gyerekek is gyakoroltak, és mi tagadás, én is szívesen kipróbáltam volna (jó volt ráfeküdni a hullámokra még deszka nélkül is). No, majd legközelebb...
Végül nem maradt más, mint a hazaút. Taxi a repülőtérre, check-in, repülés: Sydney-Bangkok-Dubai-London. Ismét sikerült lekésni a csatlakozást, szerencsére két óra múlva volt egy "pótgép". A hazaút pont az ellenkezője volt (érzésre) az odaútnak: ilyen hosszú éjszakám és nappalom még soha életemben nem volt. Este nyolckor szálltunk fel Sydney-ben és csak Dubaiban kezdett világosodni, amikor Sydney-ben már dél volt). Viszont az utazás így is éppen olyan fárasztó, mint a kiutazás volt. Kikapcsolódásnak marad a monitor nyomkodása, fedélzeti kamerák nézegetése, válogatás a filmek, zenék vagy játékok között. Na és a Dubai-i szürreális épületek és a tengerbe nyúló, pálmafa alakú városnegyedek megcsodálása a magasból. Azért a Dubai-i légitársaság önreklámja kicsit megcsapott: "gyere Dubaiba, költsd a pénzt bátran, ne törődj a gazdasági válsággal" - ez így, szó szerint.
Sydney-ben 34 fok volt, mikor felszálltam. Londonban 3 fok, amikor landoltam. Nem csak a hőmérsékleti különbség miatt, de érzem, hogy Ausztrália, ez a gyönyörű ország visszavár. Egyszer, talán kicsit hosszabb időre és nem egyedül.
Vége
2010. február 13. Newark-North Gate vasútállomás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése